Zendo

Búslakodtam,hogy már nem kaptam jegyet az AC/DC koncertre, de végül megvigasztalt a gondolat, hogy az árából 18 Take 5 jazzkoncertre elmehetek!

Szombat este nemcsak a tehetségét villogtatta meg Fábián Juli, hanem flitteres aranyszínű topját is. Aranyos volt, mint egy tengerből felbukkanó sellő ( aki a koncert alatt jó pár poént is ellő..).

Nemrég tért haza portugál nyaralásból kedvesével. A hírek szerint a helybéli halászok Juli dedikált fotóját tűzték fel hajójuk árbocára a jobb fogás reményében (vagy csak azért hogy legyen egy jó napjuk).

A Take 5 himnuszt legszívesebben állva hallgattam volna végig.

Az első részből nekem legjobban a Black Coffe tetszett. Meg Juli hullámzó mozgása, ahogyan fokozatosan ellazul és átengedi magát a zene hatásának. Érdekes, hogy elég nagy teret ad a fiúknak a szólókkal, nem helyezi magát túlzottan előtérbe: igazi csapatmunka, nem szorul ki senki.

Sárik Péter és Födő Sándor dobost egy láthatatlan szál kötötte volna össze, annyira szinkronban voltak. Sándor a még lassúbb részeknél is olyan dinamikus dobalapokat ad, hogy legszívesebben eltoltuk volna az asztalokat,hogy táncolós bulit csapjunk.Mesélte ismerősöm, hogy egy koncertjükön a tíz perces áramszünetet Sándor dobszólójával töltötték ki, mintha mi sem történt volna. Erős kísértést éreztem,hogy elvágjak egy vezetéket...

Péternek hihetetlenül izgalmas a zongorajátéka: egyik pillanatban még annyira finoman játszik, mintha csak egy odatévedt szempillát söpörne le ujjaival a billentyűkről, aztán meg ráveti magát a zongorára – és ezt újra meg újra elismétli, teljes izgalomban tartva közönségét.

Papesch Péter szerényen meghúzódik ugyan a háttérben, de megbízhatóan pengeti a basszust, jókat szólózik. Csejtey Ákos teljesen átengedi magát a zenének, behunyt szemmel élvezte a dob-zongora futamokat, hihetetlen átéléssel játszik!

Az ütős-fúvós szekció összehangolt hairstyle-ját megirigyelve én is leborotváltam a hajamat.

Egyre több rajongót ismerek meg arcról a hardcore fan-táborból, olyanok vagyunk már mint egy nagy család.

Teljesen feldobódtam és felöltődtem ismét a koncert alatt, három ásványvíz után egy jeges teát is bedobtam. Egy jó erőset. Egyszer élünk!

Egy ausztrál teremtésmítosz ( Az álmok kora )jutott még eszembe a koncertről:

Kezdetben a Földön csend honolt, az üres nemlétezés. Nem voltak formák, nem voltak színek, és az Ősök a Föld alatt aludtak. Aztán beköszöntött az Álmok kora és az Ősök felébredtek és dalolva útnak indultak. Elénekelték az állatok neveit, a fákét, a füvekét, a virágokét és a madarakét.

Aminek a neve elhagyta éneklő ajkukat, az nyomban megelevenedett. A Föld feléledt.

Másnap srácaimmal a Dömörkapu vízesésnél voltunk: élveztük a napfényt, az avar illatát, néztük a csobogó patakot és megmásztuk a köveket. Ez is jazz...