“Zsebemben négy ásszal nem érhet kár” énekeltem Deák Bill után szabadon, amikor Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band, Lajkó Félix és Marko Markovic közös koncertjéről értesültem: ilyen leosztás csak egyszer adódik az életben, így hát magabiztos mosollyal dőltem hátra a székemen, hiszen itt ma este csak nyerhetek.
Az „Ördög bújt a botomba” című dallal kezdtek, majd Kovács Ferenc „Dunáról” című szerzeménye következett. Népdal és jazz annyira egymásba simult, mint nászutaspár Velencében. Balogh Kálmán beutazta már a világot, neve összeforrt a cimbalommal. A meghatott díszzsebkendő gyűrögetős „Nagyon köszönjük a kedves közönségnek, hogy ennyien megtiszteltek minket ma este, igyekezni fogunk ám!” ömlengés helyett szolid eleganciával és egy klubest délutáni főpróbájának nyugalmával nyitott.
Ivan Lendl jutott róla az eszemben, aki arcrezzenés nélkül küzdötte végig a wimbledoni döntőket. Aztán időnként, ha túlszaladt egy labdán, a háta mögött ütötte el. Kálmán technikáját is csak lassított felvételen lehetne kielemezni. Csak éppen utánozni lehetetlen! A tét nélküliség látszata a mély koncentráltság és befelé figyelés jele nála, mint az például az indiai előadóművészeknél.
Lajkó Félix színpadra lépésével kezdett fogyni körülöttem az oxigén és a magassági mámor tüneteit produkáltam. Vajdasági szülőfaluja mellett sok a régi kelta sír, egyesek szerint hegedűje ezért sír. Széken ülve kezdett játszani, már-már kezdtem hinni a kritikusainak, akik szerint Félix konszolidálódott: rég nem az a fenegyerek, hiszen már szmokingban is látták. Pár perc után Félix rugóként felpattant székéből, szabályos S alakot vett fel, mintha csak azért ült volna le, hogy legyen honnan elrugaszkodnia.
Frankie Látó (aki egyben Halló is) sziámi ikerként kapcsolódott rá Kálmánra. Belső szerveik és végtagjaik lüktető szimbiózisban működtek és valami hihetetlen sebességre kapcsoltak! A „Vagyok olyan legény, mint te / Vágok olyan rendet , mint te !” versenyszellemében szinte már megcsapta orromat a füstölgő gyanta tesztoszteronnal vegyülő illata. Hörögve közelítettem meg a büfét a szünetben, fejemre hideg ásványvizet locsoltam. Mi jöhet még?
Marko Markovic színpadra lépésével magára irányította a figyelmet. Fényes ezüst öltönyéhez karimás kalapot öltött, göndör fürjeit leszorítva. Hamisítatlan Kid Rock-féle „Badass” belépőjétől a lányos anyák egyből befogták gyermekük szemét. Emir Kusturica filmhősei nem is csoda, hogy annyi őrültségre adják a fejüket, ilyen észbontó zenei aláfestés mellett egyszerűen nincs választásuk. A Boban Markovic Orchestra trombitása (Go Marko, Go!) saját lemezéről adott elő néhány fergeteges dalt, szinte kívülről fújta őket. A „Mahala” román hastánc alatt eléggé szemléletes módon, intenzív altesti légkufircolással mesélte el, hogy mit is tenne a hölggyel az öltözőben.
Kálmánék bebizonyították, hogy a boogie-woogie Kelet-Európából származik, az amerikaiak meg csak copycat-ek, akiknek még az sem esik le, hogy nemzeti eledelük nevében Hamburg város neve bújik meg. Kovács Ferenc dalszerzőként még egyszer bemutatkozott egy lírai megemlékezéssel. György Mihály a sok gitárzúzás után andalító finomsággal pengetett, számomra különösen izgalmas volt a dobot együtt hallgatni a cimbalomjátékkal.
Időközben Kálmán is oldottabb lett, szórta a poénokat (a számok közt) és a dicséreteket (szám közben): „Feri, de jó vagy! Misi, de jó vagy!”. Könnyedén lépkedtek a műfajok közt, még salsát is játszottak. A Gundel étterem cigányzenekarát juttatták eszembe, akik az operettől elkezdve a tangón át, bármilyen nemzetiségű turista nótáját elhúzzák, szerintem még eszkimó bálnavadász dalok is szerepelnek a repertoárban.
A végén újra felbukkant Marko és Félix. Én a jegyszedő kislányt próbáltam sikertelenül táncra perdíteni, így aztán a szalagkorlát ritmikus ütögetésével szálltam be a fináléba.
