Pántlikás kalapomat meghatottan és zavartan gyűrögetve, mély főhajtással és kellő megilletődöttséggel köszönném meg Csík Jánosnak a sok csodálatos koncertet, ha egyszer személyesen találkoznánk. Meg ha lenne pántlikás kalapom... Trójai falóként csempészték be a népzenét a könnyűzenei feldolgozásokkal, ezzel be is írták magukat a magyar zenetörténelembe. Zenetanárok hada évtizedek alatt nem volt képes ennyi fiatalhoz eljuttatni a népzenét, fásult mozdulattal ejtették ki kezükből a hangvillát nap mint nap: Reménytelen! Ezek a mai fiatalok már nem szeretik a népzenét. Csak a sok igénytelen rapet és hip-hopot hallgatják! Tolják a csíkot és nem hallgatják! Dehogynem, csak jól kell csomagolni! Üzleti iskolákban esettanulmányként kellene terjeszteni zseniális ötletüket. Találó szó a feldolgozás, mert valóban FELdolgozták, FELemelték a Kispál és Quimby dalokat ( Csillag vagy Fecske, Most múlik pontosan). Poros tabukat döngetve műfaji határokat törtek át és nem működne ez a kohéziós erő, ha nem adnák meg a tiszteletet és az elismerést a könnyűzenének. A Tankcsapda klasszikust ( Üljenek a fiúk ölébe a lányok!) sem csápolva, húrszaggató módon, a vonót a nézők közé hajítva adták elő, hanem nemes egyszerűséggel. És lenyűgöző a hatás! Mert az egyszerű nagyszerű. Sallangmentes a játékuk, matyóhímzés és mórikálás nélkül szeretettel, tüzesen játszanak. Ahogy kell! A kétszeres anyuka Majorosi Marianna szálfaegyenes tartással, üvegestáncot járva nagy lelki nyugalommal és biztonságot adó erővel és ölel át minket varázslatos hangjával. Barcza Zsolt füstölgő cimbalomjátéka egészen egyedülálló, éppúgy mint a vonósok összeszokott férfias lendülete: a hetyke bajszú Sárkány évében született énekes /hegedűs zenekarvezető Csík János, a bartóki hagyományokat folytató Bartók József, Kunos Tamás brácsa, Szabó Attila hegedű. Sokáig azt hittem,hogy a Besh oDrom fúvósát nem múlhatja felül senki. De Makó Péternél csak Makó Péter lehet jobb. De jó,hogy két zenekarban is hallhatom! Hogy milyen érzés a zenéjüket hallgatni? A bogácsi pincesoron üldögéltem néhány éve, háromlábú kis széken. Egy idős bácsi töltötte saját érlelésű borával meg poharamat, miközben a lenyugvó napot néztem a hegyek gyűrűjén túl. Egy élet tudása és munkája volt abban a nedűben. Vagy talán generációké. A föld, az Élet szeretete. Kodály mosolygós szellemalakja ott lebegett tegnap a Zöld Pardonban és baseballsapkás, deszkás cipős kis srácok jöttek jattolni hozzá, Na szeva, Zotya, mi a pálya? A keverőpultosok úgy látszik más hangszerekhez szoktak, mert a véget nem érő behangolás most sem maradt el, de addig legalább volt időnk söröspohárból és szívószálból némi lelemény hozzáadásával köcsögdudát készíteni. A pálinkás stand körasztalának ütögetve pedig a ritmusszekciót erősítettük a színpad mellett. Lovasit nem a műszaki nehézségek miatt nem hallottuk, hanem hangszálbántalmai miatt nem tudott eleget tenni a fellépésnek. Ezúton kívánok gyógyulást neki, a mézes pálinka csodákra képes! Bár van egy mondás, miszerint „Egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve a néptáncot és a vérfertőzést!”, azért a néptánccal kivételt tehetünk! Érződik minden mozdulatokon, minden megnyilvánulásukon, hogy milyen nagyszerű emberek a zenekar tagjai. Szilárd értékrenddel, nyitott és tiszta szívvel folytatják áldásos missziójukat - fáradhatatlanul. A felerősödő nacionalizmussal szembeszállva ők megtalálják a közös hangot szomszédainkkal: méghozzá a népzenével. A háborúkat és a gyűlöletet mindig a politikusok és vallási vezetők szítják, az öldöklésnek mégis a kisemberek az áldozatai. A hadseregekből is csak a katonazenekarokat kellene megtartani. Felszínes és sekély érzelmekben bővelkedő világunkat katartikus erővel szembesítik a múltból jövő őszinte és mély érzésekkel. Amikor még tudtak mulatni az emberek, tudtak igazán szeretni és gyászolni. Amikor még számított a böcsület. Az adott szó. Amikor még volt vendégszeretet. És volt idő szalmakazlak tövében elheveredni és a szikrázóan kék égen gomolygó felhőkben gyönyörködni. Érezni a Teremtő jelenlétét, a Rendet, a Harmóniát. A Jóisten kísérje útjukon őket!